Debrecenben született 1917. szeptember 8-án. Édesapja Szabó László gazdálkodó ,édesanyja Bodnár Eszter.

Szabó László tizennégy éves koráig Hajdúszoboszlón. Majd Debrecenben következett, és ott is érettségizett le. 1940 és 1943 között jogot tanult a debreceni egyetemen. Amikor behívták katonai szolgálatra, néhány hónap után úgy döntött, megszökik. Balatonföldváron rejtőzködött, ahol úszómester volt. Miközben maga is veszélyben volt, lengyel menekülteket bújtatott. Kalandos körülmények között jutott Svájcba, még a Rajnát is átúszta Bázelnél. Egy üldözött gyerekeket befogadó táborban lett nevelő, és ekkor kezdett köveket faragni. A háború után Genfben, majd Lausanne-ban folytatta Debrecenben félbeszakított jogi tanulmányait. Érdeklődése azonban egyre inkább a művészetek felé fordult. Az egyetemi órák után festmények, szobrok tanulmányozásával töltötte idejét. Első domborműve alapján 1947-ben ösztöndíjat kapott a párizsi Szépművészeti Akadémiára, ahová azonnal harmadévesnek vették fel, és egy esztendő elteltével már diplomát is kapott. A beauvais-i gótikus Szent Péter-katedrális helyreállítási munkáin dolgozott kőfaragóként. Mivel pénze nem sok volt, a katedrálisban lakott. 1949-ben részt vett a Salon de la Jeune Sculpture-ön, 1951-ben a Salon des Réalités Nouvelles-en.

1950-től a Montparnasse-negyedben, a rue Delambre 22-ben élt, ahol lakásában megalkotta búbos kemencére hasonlító „lakható szobrát”, amelyben valóban lakott is. Itt hozták létre részvételével a fiatal művészek Tizenötök Csoportja nevű társaságát. Egyik alapítója volt a L’Academie du Feu (A Tűz Akadémiája) nevet viselő, műtermében szerveződött művészközösségnek is. Itt nemcsak a művészek találkozhattak egymással, hanem kiállításokat is rendeztek. Követői közé tartozott Etienne Martin La Demeure- (Lakóhely-) sorozatával, Székely Péter Beg Meil-i üdülőfalujával. Van olyan forrás, amely szerint Le Corbusier-re is hatott a Notre Dame du Haut (Ronchamp) tervezésekor.[5] A szobrászat vonzásába és bűvöletébe került. Párizsba vezetett az útja. 1949-ben először itt vett részt az ifjú szobrászok kiállításán. Első művei állatokat ábrázoltak, majd geológiai, víz és természet formálta képződményekre emlékeztető alkotások következtek. Párizsban egy nagyméretű műteremlakásban dolgozott, ahol több, hozzá hasonló korú ifjú művész is meghúzódott. Ekkor már elismert művész volt. Kiállítások sorozatán hamarosan megismerte a világ. Először jöttek a repülőtéri kiállítások (Frankfurt) ahol a várócsarnokok mindennap megújuló közönsége, és a repülőtér nagyszámú személyzete láthatta alkotásait. A világ szinte minden részén nyíltak kiállításai. 1953-ban több hónapot töltött Kanada északi részén eszkimók között. Visszatérve bemutatta faragásaikat. 1956-ban Vaison la Romaine-ben többek között Jean Arppal és Calderrel, 1958-ban a párizsi Claude Bernard Galériában Henry Moore-ral, Henri Laurens-nal és Constantin Brâncuşival állított ki. Munkái együtt szerepeltek Pablo Picasso és Joan Miró festményeivel. Amikor már anyagilag rendezett életet élhetett, vásárolt néhány műtermet, és jelképes összegért bérbe adta őket rászoruló művészbarátainak.

Németországban több egyéni kiállítása is volt. 1970-ben a berlini Ben Wargin Galériában, 1971-ben a hamburgi Kunsthalléban és a mainzi múzeumban, 1973-ban a mannheimi Kunsthalléban. Münchenben az olimpiai falu szobordíszeire kiírt pályázat egyik nyertese is ő lett a Repülő halakkal. Ugyancsak a bajor fővárosban a Henrik herceg utcában áll a Nap-jelkép, az Ungerstrasse és a Fuchsstrase sarkán a Növekedés-jelkép, Mannheimben, a Kunsthalle parkjában egy hófehér mészkőóriás, Mainzban pedig a városháza előtt magasodik az Életfa. Szobrai számos városában kerültek a közterekre éppúgy, mint múzeumokba, magángyűjteményekbe. Kiállításai voltak Oslótól a Kanári-szigetek Lanzarotéjának San José-kastélyáig, a modern művészetek ottani otthonáig.

1958-ban Henry Moore, a világhírű építész az USA-ban mutatta be műveit. Ez évben Kanadában Montrealban is nyílt kiállítása. 1962-ben Párizsban Picasso képeivel együtt voltak láthatók szobrai, 1965-ben San Francisco a kiállítás színhelye.

Mind ezek között, és ezt követően London, Koppenhága, Stockholm, Oslo, Berlin, Hannover, Hamburg, Dél-Afrika, Japán az emlékezetesebb bemutatók színhelyei.

Magyarságát soha, sehol sem tagadta meg. Nevét nem változtatta meg. Magyarországon először 1968-ban Budapesten volt kiállítása. Hajdúszoboszlóra 1970-től járt haza. A Napisten c. szobrát 1972-ben a városnak adományozta és ez a Csónakázó tó vizében lett felállítva. Élete utolsó tizenhat évében az esztendő jelentős részét Hajdúszoboszlón töltötte szerettei körében. Ez alatt az idő alatt kétszáz művének különböző anyagban kivitelezett kisebb-nagyobb változatát rendelte meg a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat és valutában fizetett értük. Széles körben ismerős alakja lett Hajdúszoboszló társadalmának. A Bocskai utcán vásárolt és felújított háza előkertjében naponként láthatták alkotásait az arra járók. Művészeti törekvéseit a szobrászat és az építész összehangolása kísérte. A Saint-Justen-Chaussée melletti Ravenelben kastélyt vásárolt magának, amelyben elhelyezhette hatalmas méretű alkotásait. Amikor egészsége megrendült, Cannes fölött, Le Suquet-ben keresett menedéket. Rendszeresen hazajárt Hajdúszoboszlóra is.

Sokféle terve megvalósítására a sors kevés időt engedélyezett számára. Az 1980-as években betegség támadta meg, és 1984. december 17-én meghalt. Párizs mellett, Ravanelben temették el december 20-án.

EMLÉKEZETE

Hajdani hajdúszoboszlói, Bocskai utcai házában magánmúzeum őrzi számos alkotását. A városban több köztéri szobrát is felállították, nevét viseli intézményünk a Szabó László Alapfokú Művészeti Iskola.